15. A személyes létező megjelenése.

A cselekvés (műveleti) terében idővel a töredezett memória is probléma, mert nem terjesztheti ki a megvalósíthatót, valami elgondolhatót, mikor a rendszer közösségi terében a kezdettel találkozik, a rendszerhalállal. Az emléktelen ismeret a gondolati folytonosságot veszélyezteti, az egzisztenciák hálózata (a közösségi gondolat) kódolt belső hiba miatt zárt lesz. A végidő közelsége általános, amikor az eltérő személyes létezők a bezáródás miatt, kereteik nélkül az elfogadható megoldást kizárják. Ha az Egység a valóság megjelenési formáiról képet alkot segítség és segédfogalmak nélkül, a szabadság reflexiós kényszer az egzisztencia válasza, ami kerüli az önreflexiót, és belátása csak lelki dráma. Ez a zártság eredetileg nincs meg a három monoteista vallásban. Mert ahol az ígéretekre alapoz a hit, a tanítás által a valóság visszamutat az ígéretre. A végre források mutatnak, és a kezdetektől ide vezető út örvénymentes. A szakrális és a profán ilyen, mert személyes kifejezési forma. Egyik feltételezi a másikat, az egyik tanít a másik megoszt, mégis a testbe hívott Ige a személyes keretei nélkül rendszerhiba. Ígéretek valósága a keretek közötti személyesség.

Ígéretnek nevezhető az, ami elég konkrét, a világidő vége felől közelítő személyes létezőnek ahhoz, hogy töredezett memóriája képes legyen ajtókat nyitni a szavakra, válaszolva ígéretekre. Beteljesedés az ígéret vége, ami lehet múltbéli folyamat, és feltételezés is maradhat. Az Egység befejezetlen, mint "Az érzékelés mélységeinek apadó forrásai", ami még képes rámutatni a kezdetre. Az üzenetek, a szavak korlátjai miatt is, az ellentmondások felé vezető útra nyitnak egy kaput. Az egzisztenciális és személyes válasz kerete és vonzata a múlt. Történetében egy rokkant házaspár leírja hogyan vezet az út az alanyi lét tárgyias kezdetétől a személyességéig. Amint a hegy tetöjétől jutva el a hídig, nem különböztethették meg a múlttól a jövőt. Az apadó források ideje nem tehető időben az áradás kora elé, épp fordítva, csak későbbre. A szilárd boltozatban élő kövek azonban a felhők áradását egy ígéretben hírül adták az új nemzedéknek. Az új ég és föld két keretben személyes lesz hídnál, és nem alanyi.
.
Mikor a világ „kész” lett, elfogadja övéinek a süketek és a vakokat? Sokszor ellenséges közösségekről, hálózati alanyokról elmondható, hogy van jó válaszuk a támadó hatalom vádjaira. Ki tudják hívni a tárgyi keretek közül a segítőit, aki nem támadó természet, mert az Egység sajátos tapasztalata, hogy az Egy értelemhez tartozás felismerés, és nem mindig a hallott mondatokból következik. Jellemző módon elérkezik a pillanat, amikor épp fordítva, a személytelenségben, az alanyi bezáródás miatt csak a reflexiókban találja meg a szemléleti forrását valaki, vagy válaszaiban csak gyenge alanyi reflexiókat képes. A kérdezés közös fellépés forrása lehet, mert a vágyakozás olyan, mint a beteg szomjúsága. Ezért a személyesség és az egység a diabolikus, okkult személyes létezőknek is az alap szava, a kísértés eszközeként használva az ígéret és a szavak áradatát, vagy a némaságot. Így a lelki szegény, ha megkülönböztetéssel nem is tud élni, kérdeznie, reflektálnia kell.

A keresztjét megtaláló alany és az irgalmasság kapcsolatáról Szent II. János Pál így ír: „Az Egyháznak legfontosabb teendők között kell számon tartani – szüntelenül, de mostanában különösen is…hogy hirdesse, és beolthassa az életbe az irgalom misztériumát. De ez a misztérium nem csak a hívők közösségéből álló Egyház, hanem bizonyos értelemben minden ember számára is…egy másfajta élet princípiuma, mint amelyet az az ember tud kialakítani, aki a benne működő hármas kívánság hatalma alatt áll (…)”. A "hármas kívánságra", ami jelenti a test kívánságát, a szem kívánságát és az élet kevélységét a személyes létező válaszol. (1Jn 2,15-17)

Hogyha kérdezni kell a létre, gyakorlatilag az irgalom értelmezése kikerülhetetlen, mert különbséget látok a bűn és a kitaszítottság között, minek azonos gyökérzete látszólagos, keretei mégis eltérők. A test dolgai és a lelki dráma azonban más dolog. Az ember állapot béli felelőssége, és annak vállalása keresztünk nyilvános elfogadása. Ezt mondja a Lélek: „Mindig, ahányszor harcolni akar az ellenség annyiszor látta a test hármas kívánsága miatt, hogy ti annyiszor maradtok vakon, ahányszor ők láttak. Nem akartam eddig, hogy az ellenséghez térjetek, mert tudtam, hogy süketen és vakon enyém maradtok, míg az ellenség látta vélt győzelmét, és engem elveszített. Láttam, hogy saját ellenségképe dőlt a fejére. Győzni vélt a látó, és engem hazudott vesztesnek. Eddig a vak nem mondhatta tehát, hogy ismer engem. Így olyanok maradtatok, mint a gyermek, aki szereti apját, de közben nem ismeri titkait. Kiben az élet örömhíre megmarad tehát, a harc előtt is, ma ez jogos tulajdonává lesz. Mert az elveszettnek írás készült, két papírt kaptok. Egyiket az ellenségtől, miben jogot kaptok a hatalom hivatalosai között, amikor harcolni kell. Ha élve maradtok ezt a jogot visszavonják. Egy másik írást is kaptok. A én írásom visszaállítja az ellenségnek és az elveszettnek közös jogát, a népek jogát, a nemes utódokét, miben jogot kaptok arra, hogy az elveszettek között engem megkeressetek”. Egy írás marad érvényes, ami a közösség Egységére, a szabad választásban meglévő áldozatra személyesen mutat.

Áldás az Úrban!
Béke és szeretet!

Collatio Tomi

14. Az érzékelés mélységeinek apadó forrásai.

Egy rokkant házaspár ismerkedik mankóival és érlelődő új élettel, miközben kivonják magukat a terápiás kényszer alól, és kérdésekre, hogy mi végre teszik, azt válaszolják, hogy így boldogok, és a szabadságban is képesek mozgáskorlátozottan élni. Azon túl, a terápiás csoportban maradó többi tagot is boldognak látják, így okuk sincs arra, hogy maradjanak még. Hasonlóan beszélnek, mint akik a lelki drámák kényelmetlen, szerepjátékaiban mégis vidám világában éltek, dolgoznak. A rokkant nyugdíja miatt, rokkantságának igazolásért, egzisztenciája miatt tölt el három évente néhány hónapot terápiás kezelésen.

A közbeszéd nem kérdezi a múltról és jövőről, valamint arról, hogy mit üzen a ma élő emberek és a jövő nemzedéknek, én is kitérnék a válasz elől. Két okom van. Mert válaszom mögött rejtett görcsök, negatív tapasztalatok mellett, érzékelésem elegyedik a naivitás oktalan derűjével. Hármas kívánság él bennem, mint az emberekben, az elfogadás, a követés, és a megosztás öröme. És már tapasztalati összegzésként kitalálták nélkülem is, az általános és korrekt metódust, akkor jó okkal tudomásul veszem. Ha mégis, én most megkérdezném, a múlt és a jövő válaszra váró kérdéseiről az ismeretlent, hogy milyen válaszai vannak, tipikus feleletekkel számolhatnék. A válaszadók egy része röviden elmondaná, hogy primitív a kérdésem, vagy provokáció, mert senki nem foglalkozik ezzel, és tudható is, hogy az élet kérdéseire a megszülető élet a válasz, az pedig majd maga válaszol idejében, ha akar. A „fatális félreértés” sem ismert a közbeszédben, amikor a folyamatban lévő esemény részletének megismerése után szóbeszéd lesz valami, amit a rekonstrukcióban később igazolni kényszerülnek, mikor maga a történés részlete félreértések sorozatával terjeszkedik fonémává, ami így a történet alanya számára ismeretlen marad.

Észrevehető a közbeszéd hiányában azt is, hogy kevés rásegítéssel meglepően sok ember gyermeki módon válaszol monológokkal a múlt és jövő ismertnek vélt létező válaszaira, amikor a „válaszok” közül egyet kiragadva kritikus véleményt mondhat. A témafüggő ember okos közbeszélő, az oktalan ritka. Ezeken belül lehetséges, hogy többnyire közösségekben fogalmazódnak meg a válaszok, ahol kizáró okok miatt, múltról-jövőről a kérdező oktalan nem tud, a maga titkát kibeszélni értelmetlen.

Az elfogadás, a követés, és a megosztás öröme hármas kívánság az emberekben. A rokkant pár életének alakulásáról keveset írhatok, a források kiapadásának ideje van, korábban a hegyről egy régi forrás barlangjaitól vezette le őket az út a hídhoz. A oktalan útért, és a hídért: Dicsőség az Úrnak! Szegények és betegek beszéltek erről, mutatták meg, hogy merre mentek. Akkor az áramlással ellentétesen irányban, az ott épült a régi híd még bővizű folyó felett vezette át, és talán átjutottak az „értelmesebb” életbe, a hely nevezhető első nyilvánosságnak, lefele és felfele is tekinthetünk.

A koldusnak fájdalmas tudása van a helyről, a megbomló egység várt következmény itt. A „hatalmi” világban, amikor a rendezvények kezdődnek, már tudható, hogy a második nyilvánosságból nem következik az első. Az érzékelhető csoda nyilvános, diszkréten hiteles. A koldus ránéz a lehajlóra, látja a pénzt a kezében, azt is, hogy mankóra támaszkodik az adakozó, és viszonzásként felkínál egy darab száraz kenyeret. A kútról fognak még beszélni, és a barlangról, ami a hegyek belső titka, és aki a koldusnak hírt hoz, az kenyeret kap.

Magasba emelné a bűn az emberi tudatot, egzisztenciája a föld robotosát megkötözi. Ezért tud bűnözőkkel egyezkedni a hídon, de a törvénytelen uralom zárt belső törvénye, a törvény helyett megkötözi. A gazda rosszul gondozott földjén robotos marad. A magasságban lakó fejedelemség nem arany várost épít, múltja és jövője az elapadt forráshoz köti. Meneküljetek a rossz gazda földjéről, ne gondozzátok azt, amire nincs gondja. Amíg a fejedelemségekben az örökösödési háború tart, addig a magasság még tud rombolni. Tagadja meg szolgálatát ezen a földön, aki bezártan, megvetetten raboskodik itt sokakkal. Szolgáljon bárhol idővel, akkor is örököse marad a gazdátlan és gondozatlan földnek.

Amikor összegyűlnek a felső vizek az földet és eget elválasztó boltozat fölött, fény és árnyék látszik a felhőkön. Aki fentről való látja azt is, hogy jó a lélek szegénysége. Megszületni itt a földön és számos helyen a szolgálatra jó, ahol a Lélek áradása ritka, elvonul az örömmel és a bánattal, mint a felhő. Ahol az ég és föld között a boltozaton rossz és jó nincs szétválasztva, ott a kegyelmi erő, a törvénytelenség és a törvényesség a földjébe helyezett köveket megtöri, vagy a kövekben lévő megeredt hajtásokat, vízzel táplálja. Egy hatalmas hegy van a talapzaton, és ha az engesztelő bot erre mutat, akkor a felhők is kiárasztják a földre az esőt, rosszra és jóra. Eljön a Lélek korszaka, az utolsó idő, ami egy könyvben, a Jelenések Könyvében írva van beteljesedésre vár. A föld már elnyeli az esők vizét, és a felhő sem árad túl, hogy a sziklára mutató látni fogja természetét a fentieknek a tűzben. Az alapok az élő kövek, a sziklák nagy részét már domb szerűen föld takarja és négy forrás táplál egy tározót. Kevesebb vagy több víz látszik kiáradni a forrásokba. Az igazság mértéke szerint, mert amikor a boltozat alatt épülő várost külső és belső tűz égeti, emelkedik vagy csökken a mérték. Ahol elhatalmasodott a bűn, túlárad a kegyelem.

Az Emberfia születik és meghal, belső törvényei élő kövek, melyek szétporladhatnak, mégis a bennük az égő kicsiny csipkebokor ágacska megered, ezek világítanak élő eredetben. A gazdátlan földről, honnan kimenekültem, a szolgálat végén visszatérek, élve vagy holtan. Bezárt az önértelem a börtönébe és leírtam, amit az élő kövek természetéről megismertem, amit az engesztelésről érzek, és a jelenről még tudok.

Hívást éreztem, hogy válaszoljak: hallja a szolgát a beszélő. Megpróbáltam az arany természetét, de bezárta kapuit a város a korona előtt. Kinn az égő arany, bent a bezárt alany. Az arany a városába bezártakat fénykehely sugárzással világítja meg. Égető tüze a bezáruló múltnak nem éget többé idebent, mert az itt bezártak a lélek lángjához igyekeznek, a jövőben a város alászáll, mert a belső tér hideg marad, így a koronát belül is megpróbálja a lélek tüze. Azután, hogy az ajtók a földre éréskor felcsapódtak, akkor ismét belobban a tűz, és belülről égeti ki a hideg aranyat. Akik kintebb állnak, bentebb menekülnek, és életben maradók a lélekben egységben a királlyal, aki életre keltheti halottjait. Kifele tart az új földre a tűzben próbált arany városból a kapukat a látók nemzedéke, kik életre keltek a Lélekben.

A közeli föld dermedő csendjébe lépve a felhők homokos kiszáradó talajt, sarjadó életre fordult élő köveket látnak, égő csipkeágak csillagvirágzásából, az anyagvilág belső csendjéből kilépő az anyag jelenéseinek mulandóságába lép a látható. A kereső remény halk emlékénekére figyelők előtt a kapuk megnyíltak, de a múlt még elvakít. A város felcsapódó kapuit észre sem véve, hallgatják énekét a pólyában talált gyermekről, az angyali szellemek útmutatását. Szelleme a földi dalnoknak fel nem foghatja, mit énekel majd, mégis énekelni fog. A tűzről, ami a kapukon berobban nem tud a dalnok, új énekének halálos szomorúsága visszhangzik csupán.

Most a kihűlt arany korona hűvöse megnyugtatja a bezártat. Ha majd látja belül is lángolni az aranyat, akkor az idők teljesedése a kapukon a megmentőnk jele. Valami marad a kezdeti időből: akit arról a látástól a fénykehely vonzotta el figyelmét, az most szemét letakarva szemlélheti, a hit kezdeti nyugalmát, a hetedik napot.

13. Már látjátok.

A testi ismereteket a közelállók elbeszélései, a tanácsok és terápiák, a ráció általános válaszai érlelik, mégis a test megszólítása szükséges, hogyha megcsaltnak érzi magát lélekben vagy szellemében valaki. Képzeteink és az érzékek jók is, rosszak is lehetnek. A lélek önmaga ritkán szólal, akkor, akkor sem azért tanúsítja létezését, mert vannak hozzá hasonlók. Ha a lélek lesz megszólított akkor beszéljenek akármit is a hasonlók, akkor is gyökeret ereszt közöttünk. Egy érlelődése a fejlődésében azután közösségi érzetben gyümölcsözik. Egységesen nem csak a kiszólítóra mutatnak a gyümölcsök, hanem az lesz minden fejlődés alapja, amit az Egy szellemében hordozni tud majd.

Egy letagadhatatlan fejlődés tehető láthatóvá, mikor a fejlődő magatartásforma keresi a természete szerinti azonosságát a hasonlóban. Az elvadult természet is talajt talált amikor kezdi hullatni magjait Az önértelem a közösségi egységesben, ahol a kövek némaságát ordítást követi, és követi a megcsalót a megcsalt lelki halála, a láthatatlan elvadult gyümölcstelen. Ha csak az önértelem értékeli mire rámutatnak az érzékek, hogy a rossznak látott valóság felett van hatalma, akkor az Egy nem fogja tudni érzékein, vagy lelkén keresztül maga kimondani, hogy a teste némán hálót készít magának a reflexiós kényszerben. Ami közösnek tekinthető, az lehet háló szellemünk és a lélek számára, mégis érzékeink az egy Test szenvedésére érzéketlenek, ha nem ismerik az irgalom kegyelmét. Ki látja meg az Egy Testet az Egységben? Ösztönös tulajdonsága az embernek szenvedéshez való viszonya, ilyen-olyan élő kövekké lett széttöredezett közösségi emlékezetben nehezen tud ismét a fővel egyesülni, talán képtelen is a szenvedés keresztjét felvenni. Sok út kínálkozik, kevesen találják a keresztjüket lelki tanítás nélkül. A világ nem kínál magában ilyen választ az embernek.

Ismerem történét két embernek, akik hálójukban ráismertek egy halacskára, egyik a másik hálójában, ki-ki ott találta meg a magáét. Talán lényegtelen, hogy házaspárról van szó, később azonban fontos lett ez. Mindkettő hasonló utat járt, a tanulás más módját választották az iskolában. Az iskolai közösség határozta meg életükez, nem az eredményes tanulás. Változás történt közben, egy közösségben lazább, majd egyre szorosabb kapcsolatba kerültek egy harmadik emberrel. A vonzó harmadik fontos lett, kialakított egy sikeres hálózatot, ahol a két ember szerepet vállalt és házasságuk elött újra tanulni kezdtek. A szerep formálni kezdte a házaspárt, és a történet végén, egy este a harmadik ember új csoportba került. Változások a házaspár életében is történtek, ahogy tudom mindkét háló elszakadt, ez egyik halacskát itt, a másikat ott bántotta a háló elszakadása. Ismét iskolába kerültek a történet szerint.

A leírt pontos történet egy jól megírt dráma, ami lényegében nem sokkal több. A történet mégis színpadra került, és a szerepjátékban egy sötét éjszakán a közös tűz mellett két apró ágat égetett meg a házaspár, így jelezték életük megváltozását. Amikor lángot fogtak az ágak két kövön ültek a tűz mellett. Szomorúságuk kezdetét mutatták be így, hogy szabad akaratuk volt ugyan, de mint megégett életágak, a közösségben nem maradt életerő bennük. Hogy gyökeret is ereszthetnek az élő kőben, azt a harmadik személy később mondta el nekik. Ki vagy Te, harmadik? Az én életemben a kérdésre a szerepjátéktól eltérő választ kaptam. A harmadikat nem találtuk, mert a menedékhelyről elköltözött. Félállásban betegkísérő voltam, a társam is, de valójában mi is betegei voltunk a hálónak. Mint élő ágak, akikben maradt vágy a szabad életre, kiléptünk szanatórium hálójából. Korlátok közt találtuk meg az ajtót. A menedék fedezékét elhagyva, mankóinkkal léptünk csodálkozó világban, és ujjongók közt a harmadik is látva mindezt, rámutatott keresztünkre.

12. Mária sátora és a lélek látogatása.

Sok elemzéssel vagy vizsgálattal, vagy éppen ezek nélkül, minden szóbahozható területen az Egység okkal létezik akkor is, ha önmaga nem vizsgálat tárgya. Nem úgy, ahogy a víz, a halak és a halász külön is szemlélhetők, összefüggés nélkül. Egy tény, aminek értelme jelen időben nem vizsgálható, időben később megelőző okozati egységben, és tágabban szemlélve megnevezhető, leírható folyamatként. Egy valaki rámutathat az alanyi részre, amit a fenntartó erő nevén tud nevezi, és akkor a válasz újra látómezőbe kerül időben, mint kérdés felvetés. Ahogy a vízparti élet lélegzik, mégis az áru és a pénz ad súlyt a szaporodásnak, táplálkozásnak és a munkának. Amikor megértik az új nevüket a hasonló részek, külön hálókban, vagy kosarakban szemlélődnek. Időben emlékek maradnak, az első szeretet is ilyen, mégis rákérdezünk a megelőző egységre, és az új részlet a folyamat okára mutat. Az egység hiánya ok lehet arra, hogy egységben voltunk, mert láthatja a régvolt rész hogyan volt egy részvétlen kritikus által szétválasztott külső és a belső, vagy a rejtetten meglévő Egy. Épp a név ismeretének hiánya miatt választhatja szét a rész, ami egységes, mikor nem tud kérdezni múltjára, ezért választ sem kaphat. Tény, hogy önértelmét új hálózatban is megtalálja a rész. Az itt a vizsgálódó alanynak az Egységben szükség van más élő részekre, tudni nem fogja, hogy ami lelkes belső volt eredetileg, most már része is valamilyen külsődleges elemi a ténynek. Tehát a rész a kialakuló önellentmondásban is elemi része maradhat a problematikus Egységnek, ha kibővítik a látómezőt. Idő kérdése a választás, hogy önkijelentő legyen a hálózatban, ami eddig a részek összege volt, és ahol vizsgálni tudta a részeket, vagy majd képes lesz reflektálni önmagára, és nem részként jelenti ki magát. Rámutat az önkijelentő Egységben az elfeledett Egyre, de már nem közömbös hogyan teszi. Személy lesz, aki örömre adhat okot, vagy a megelőző valóságban haladja az Egységben meg azt, ami megsemmisülni látszik.

A tény és az idő a leírás kérdése és válasza ott reális, ahol a hasonló valami hasonlónak lehet a kritikusa. Ha elmúlik, ami a munkás életben megvolt, színét vesztheti majd közösségi a hálózatban. Ahol az építkezés időtlen tény ott kritikája alanyi, és ismét csak kifelé irányulhat. Az anya és gyermek kép hiányában a közösség sátra megszűnik, a hálózat más hálózat területén veti ki a hálót.  Egy sem munkás ott, ahol rész inkább az összes hasonló vádlója. A kibontakozni akaró gyermeki lélek érzelmileg elhal, mint kiközösítésre szánt rokon, amikor a Testrész gőgje határozza meg a közös lényeget, mint elvet. Azonos azonosat látó értelem nem akadályozza meg az elavult projekció ismétlését, ami a munkásra érvénytelen már, ha is nem volt az. A részek önértelme az anyagára emlékeztet ilyen formában, eszköztelen munkás közössége belső Lélek nélkül jó, ha találnak Egy okot, aminek megfelel, mert a Testrész. Egyben hivő. Nézzen a tükörbe az alany, Egységben is csak úgy élhet, ha tud valaminek a hiányáról. Aki felfedező, az vegye észbe, hogy ajándékát kapta az elfeledett léleknek az ajándékát és elégett életágként gyökértelen. Szellemi rámutatásom időben önreflexió kérdése.

A rámutatás kegyelmi hang, a visszaható okságban a Test vázára mutat, mégis a hús válasza által tudja felismerni és megérteni, hogy mi rossz, és jó a kérdésben. Amit a munkás nem érthetett túlhalad a jelen időn, megelőzve szándékát használja az anyagi eszközöket. A munkás József Mária szívéhez vezető útra irányíthatja a tapasztalati embert, ami régi ígéret teljesedése időben és tényben. Kijavít és pontosít. Amit jegyesétől kérdez a Testrész, arra lehet örömhír a válasz. A Test az evangéliumi történésben személyesen, az Igében pedig rámutató módon van jelen. Ezért a válasz nem előzi meg a tanulást, ami a gyermekiben van. Az első vázlatok lehetnek hibásak, ha megvan a Testben a felismerés, hogy maguk a kérdések is válaszok. Ami a közös tudásban tanítható az a profánban is megmutatkozik. Aki tagja a Testnek azért előlegezi a választ a kérdésben mert testrész. Ez történik akkor, amikor tisztázza a lélek, mint tanító a gyakornok vázlatát, vagy ahogy a szakrális kiszólít a profánból. A „tizenöt éves kapitány” történetében Egyről nem tud, és az Egységben kap választ. Tengeri utazásra indul és csatlakozik hozzá a „takarító lélek”, aki munkája közben megérti, hogy drámai az út, ha csak a történést szemléli az időben. Az elhagyott parton lévő közösség becsmérlően visszhangozza a elmúló időt, ha nem jelenik meg ismét a hajós. Adódó felismerés, hogy az „előérzet” nem szív titkára mutat, inkább a szívek titkára, melyről hírt kell adni a hajósnak. Az Egység híre, az első szeretet emlékére mutat, hogy meg lehessen találni a Mária sátrát. A rész választ formál, és a kérdezőre nézve íródik a szívbe ez egész. Így a kérdező szívéből is vissza olvashat a válaszadó, egy megelőző valóságra mutatva. A visszanézés a bevezetővel kezdődik.

Az Áldott megújuló kegyelméről azt lehet tudni, hogy része a tanulásnak. Sok lapot kér a válaszadó, és kevés íródik meg. A civilizációnak is hiányzik az a Test, melyhez rövid út vezet, ahogy a kegyelmi tapasztalat is hiányzik, ha a világ önértelme önmagát ítéli meg a Testben, egy másik részt is megítél. Egy a Testrész válasza vagy kérdése, ha a Test alanyi. Erősíve a vázat a húsban érthető módon a személyes létezés, melyet a Lélek ismertet fel és a szelemben ébreszt. Hogyha a lelki elalvás megszokott, a várakozásban inkább a kényszer lesz meghatározó. Rövid út vezet Mária sátráig, ha az Egység a Testben érlelődő lélekben fejeződik ki. És fordítva, rövid út vezet az ítélkezésig, amikor a test egységben érzi magát az anyaggal, eszköztelen munkás. Jaj, azoknak, akik a világot szeretik, ahol a hosszú út végén tiltás, a civilizációs csapda vár, melyre gyógyír lehet az Egység jó okkal feltételezett valóságos, és alapos ígérete.

11. Példabeszéd és a prófécia.

Visszatérő elvárást kellene a kultúráknak megfogalmazni, mert a hatalmi politikában az ütközések tárgyszerűsége átláthatatlan, még a személyes beszédnél is nehezebben értelmezhető. Kicsi hálás rész a Test, és egzisztenciája lehetőség, mikor elvárásaiban ott az emlékezet szava. Ami kívül látható a hálózati körökben, azt értelmes ütközési pont rejtetten létezik. Ha az önreflexióban sem találhatja meg a beszélő és a hallgató az Egységet akkor kiütközik, hogy elvárása lehet a megelőző valósággal kapcsolatban. Elvárás, egy olyan értelmi tényt legalizál visszautaló irányban, amit a múltban megvolt a kisközösségben, ezért a rész kritikai formában épp a mai állapot visszfényét látja. Egységből nem következik Egy belső hálózati erő, ami (lelkileg) fenn tudná tartani, a (szellemiben) létező megelőző valóságban az előremutató párbeszédet. Tárgyszerűen a személy az alapkérdésére maga fog válaszolni. Mert ami törmelék, a múltat építő kövek maradék kulturális jelenségei, alig érzékelhetők az egzisztenciák által az „új egységben” a hálózatokban. A kultúrák a késő idők reklámjai, vagy a reklám a kultúra.

Visszhang hallatszik a mai kocsmából. Jelenségekről jelenésekről hallva visszaköszön egy korábban itt leírt példázat, a tizenöt éves kapitány „története”. Lényegében a képzelet számára ismeretlen eseményben, tizenöt évre tervezett útra indul a tizenöt éves kapitány. Nincs kérdés, ami a legendás történethez kapcsolódik, csak beszélnek valakiről, akit nem látnak már egy ideje errefelé, és az az eltűntnek vélt ember régi viselkedéséről hallani a visszhang foszlányaiban. Ideig és időkig tartó történetekben kihallható, hogy nem sokáig lesz már nyitva a kocsma. Ez ember elveszett, talán fél idő marad a várakozásra, a visszatérésre. Amikor a hol, hová és hogyan az esemény, a történet origójába kerül nem kérdés, hogy a válaszra nem sok idő marad. Ha a visszatérő megszólítása olyan jövőbeli tény, miben a megelőző valóság már nem tény, mikor a rész igazságát beelőzi az egész jelen ideje, akkor meg kell jelenni személyesen. Amíg az értelmi válaszokat tárgyszerűen nem lehet megfogalmazni, az ok és okozat kérdése nem válasz, inkább kérdés. Lényeges a lelki, szellemi és anyagi valóság viszonyai között, hogy az ok többnyire részben anyagi, ahogy a Test is részek egysége. Az jelen idő jelenség-szerűen és szóban hozható, aminek tárgyi értelme személyes. Az Ige ígérete rámutató, és a próféciák is ilyenek, az okozatra vonatkozó tények a Testen belüli jövő időt jeleznek. Nem a civilizációban, a Test, az értelem szellemi és lelki hatásokra majd Testrésszé lesz. A profánba vezet az időben mondott szó.

Ezt mondja az Úr: „Mit gondoltok mi a gonosz gazda jövője? Ha van halála után vagyona kintlévőségén kívül örököse így lehetne. Akik elhagyják a földjét, és meghalnak ők is valami módon, de szolgálni tudnak máshol. Visszatérnek majd uralkodni, ha itt lesz az ideje”. Hogyan szorulna ki a rész a szellemi és lelki valóság egészéből. Ami az önértelméből nem következik, hogy csak alanyi örökségre várhat, ha Testrész, akkor a múltból jogos rész illetné, ha tudomást venne a Test a részről, aki az alanyi önértelmével megelégszik, és nem menekül szolgaságba, akkor a kultúra morzsa elakad a torkán. A jövőbeli rész-szerűségben köhögőnek a szolgálat ígérete nem földrész, nem is anyag. Benne marad a múlt rész-szerűségéből valami a szolgálóban, mely örökössé teszi, legyen ez a kocsmában megjelenő, a profánba induló, útitársat kereső korai én, vagy a régi háló megszólító kritikusa. A személyes van benne a jelenben, ott lesz visszatérő, szellemileg és lelkileg, tűzben emésztve is időbeli az alany, ott lesz jövője az Egyben, de ennek az Egység az okozata. Az Egység jó ok lehet, ahogy a hálónál rá lehet mutatni a halászra.

Adósságcsapda idején elnyomja a hatalmi szó a beszéd érthetőségét csalás vagy a bűn és a büntetés. A prófécia ígérete nem mehet mélyebbre, legfeljebb az égre szegezheti a veszett földet. Azt mondhatja, megengedi a jövőben a purgatóriumot, vagy engedi a jövő időt megvalósulni, ami súlyos megítélésre mutat vissza, a múlt hitelválságára. A megelőző valóság itt inkább lehet kritika tárgya, rávezet az emlékezetre, hogy lássuk a tehetetlenség okát, a várakozás szükségességét, ami a hitet személyes próbára tette.

10. A kicsi hálás rész.

Kevéssel az öregkor hajnala után, valójában búcsúzni akarok az eddig kényszerűnek nevezhető bizonyítási szándékok nevetségessé vált alanyától, indulni készültem, amikor találkoztam a tizenöt éves kapitánnyal. A képzeletem horizontján szólított meg, egyfajta kikötői vigasság közben, vidáman rákérdezett hogylétemre. Ami miatt a kérdésére válaszoltam. Úgy lett világos előttem, hogy munkásokat keres egy olyan hajóra, amivel most tizenöt éves útra indulni készül. Ilyen munkára, én még fiatal vagyok - valahogy ilyen formán válaszolt. Emberi ész ilyet fel nem fog, tovább gondolva búcsúzni készültem, fel nem foghatóan tegnap a hajón találom magam.

Az kicsi hálás rész, a takarító lélek érintett meg, az a lelkület, ami munkára serkent, ha egy kedves helyen akarok maradni. Most, ahogy szorgoskodom a rendrakásban, az írásban megosztani akart, számon tartott négy titkot, amivel az öregkori értelem megajándékozott, el sem rejthetem a hajón, majd valami napló számára, mert a látható virradattal új korszak érkezhet el, és készülődni kell a munkára.

Ma a kocsmában keres munkát kapitányom, életstílusa megújít, a kivilágosodáskor, egyre távolabb a hazai partoktól. Kezdődő belső öröme elillant, mikor a tágabb horizonton hajónk indulásának emléke messzebb kerül a fantázia világa iránt érzett vágyakozótól. Ahogy részek szakadtak le a képzeleti testről, az öregkor nyugalmáról a fiatalkori tanulmányaim esetlegessége jutott eszembe. A tizenöt éves kapitány lett időtlen oktalanságom bizonyítéka. Tágulva a horizont kapitányom képzeleti világa múltba merült. Ha létezhet az univerzumban árnyékos hely, akkor fizikai egy ága is értelmét vesztené, és a mérnökök, akik a technikákban rejlő lehetőségeket meglátták állás nélkül maradnának. Vagy nem, mert az elégő életággal elutazhattam a hazából, és ha egy kocsmában ébredne fel egy térítő út felkínált messzesége, akkor tisztulna a képlet, ha az új szavak felismerével igazolhatom az életág fizikáját a bűnben.

Ugyan a szavak tere olyan tágulást szenved a horizonton, hogy a nyugalom hálaadás folyamata lesz az időben, ami elképzelhetővé teszi a Teremtést, egy időpontot, amikor jó okkal az anyagi világot létre kellett hozni, hogy benne a hasonló látható legyen, és az ember méltó királya legyen az anyagnak. A „szellemi túltárgyalás” az egységet az egytől nem fogja elválasztani, ha értelemszerű egy folyamat új dinamikája a kicsi hálás részben. Már a Testről leszakadó testszerű anyagot bűnben a menekülés, a menekülést a bűn igazolhatná, ha az Egy és az Egység gyakorlatban elkülönülne. Hogyha a részek eltérő módon feltételezik az eredeti állapotról, hogy összetartozók akkor a mégis összetartozó Test hazugságait a takarító lélek munkája végeztén cáfolja.

9. Szomszédom akart lenni a sötétség.

Integrálni akarom az érzelmeiben meghatározott (befogadó, elutasító) közösségeket. Civilizációink az önértelmező hálózatok miatt részeiben egész szeretne maradni. Korábban talán ezért akart szomszédom lenni a sötétség, mikor hálózati szerepet kínált számomra, mert a meghatározó helyi kultúra helyett, a rész meghaladása a cél. Mécsest gyújtottam, majd közli a riadt szomszéd, hogy a meghatározó világkép már készen van, és egzisztenciális megmaradásának feltétele már nélkülem is adott. Mondván, ha kritikai egységben maradok a már civilizált közösséggel, akkor csak ezen az úton maradhat fenn régi kultúránk. Az egyenes utca civilizációja valójában zsákutcába vezet, mert mikor majd a gyertyáim csonkig égtek, akkor a meghatározó világkép következetesen a szomszédok ideához tért vissza. Ami belső tartalomként a memóriába lett mentve az a „közösségi érték” keresőszóra rendszerhibát jelez ma.

Néhány percig írhatok még, talán addig nem érzek kísértést arra, hogy én is egy test legyek a civilizációban. Azután, szinte sugallja a közösségi értelem kísértete, hogy kérdezzen: Hova tartozol, önmagad vagy? Nem, átlényegültem. A sötétséggel eddig is találkoztam munkám közben, a családi életben, örömteli szórakozás során, és most már okosok között akarok oktalan maradni. Nem lep meg ezért ismétlődő vágyam kényszerítő ereje, hogy kritizáljam a sötétséget. Önmagával meghasonlik, látszik visszfénye, az önértelem világhatalma és dominanciája gyermeteg és hazug, látszólag megengedi, hogy hatása alól kivonja magát valaki, végül mégis kegyetlen.

Lélekben és gyakorlatilag testben is, talán a sötétség lehet a legközvetlenebb, egyben a legmegbízhatatlanabb szomszédom. Ha a magam fogalmazta kísérteties „közösségi kritikát” magamévá téve, új energiaforrást keresnék, a sötétségen belül keresnék egy már létező lelki fényt adó helyet. Szűk térbe világító sarki kocsmát, vagy visszhangos lerobbant báltermet, hol a takarító lélek lakik. Hallgassuk a takarító lelkét? Majd a lélek keresztségében új erőre kapsz te a lelki szegény a sötétségben, mondja. Hallom azt is, hogyha vársz reggel a mészáros kiméri a levágott kost. Vakság ellen a hús jó.

Vízkereszt van. Mi történik ezen a napon? Akik láttak, mondták: „kövekkel „megrakott hátizsákkal” érkeztél a folyóhoz. Jézus, aki hordozza majd keresztjét ezen a napon merült alá a folyóba Keresztelő Szent János a bűnbánati keresztségben. Elhagyja a gonosz gazda földjét, leteszi a terhét, majd a sivatagba megy. És visszatér.

Ezt mondja az Úr: „Mit gondoltok mi a gonosz gazda sorsa? Ha meghal, talán lesz a testén kívül valami, ami az örökösé lehet. Vagyona csak kintlévősége, ami teher. Akik elhagyták a földjét, és meghaltak ugyan ők is valami módon, mégis szolgálni tudtak máshol, visszatérnek majd uralkodni, a gonosz gazda földjére, ha itt lesz az ideje”.